A haiku története

Itthon a fejlett technológiájuk után talán a költészetről ismert leginkább Japán. Szinte mindenki hallott már a rím nélküli, alig három soros, rövid csattanóval záruló versekről, a haikukról.

De mint oly’ sok mindennek, ennek is igazán izgalmas története van, ha az ember kicsit beleássa magát. Éppen ezért ebben a cikkben annak járunk utána, hogyan jutottunk el az istenek születésétől a számítógépekig – szigorúan a művészet nevében!

Az ősi japán költészet

Ahogy azt a nyugati irodalomban is megfigyelhetjük, az első költemények nem saját érzelmeket adtak át: feladatuk sokkal inkább valamilyen történet vagy esemény felidézése, megörökítése volt.
Az első wakákat, vagyis ősi japán verseket olyan gyűjteményekben találhatjuk meg, amelyek többek között a világ és az istenek megszületését, Japán kialakulását és történetét mesélik el verses formában.

A VII. század tájékán két fő irányzat alakult ki a wakán belül: a chōka, vagyis „hosszú vers” öt- és hétmorás (a morát tekinthetjük szótagnak) sorokat tartalmazott váltakozva. A hossza – szemben például a mai haikuval – nem volt kötött: fennmaradt 7 és 150 soros chōka is. A tetszőleges sorszám miatt a költőknek lehetőségük volt olyan történeteket is megjeleníteni, amelyekre a rövid műfajok nem voltak megfelelők.

Korlátainak ellenére a legnépszerűbb forma mégis a tanka, vagyis a „rövid vers” volt – olyannyira, hogy a VIII. század végére a tanka a waka, a teljes japán költészet szinonimájává vált.
Már nem is kell annyira hunyorítanunk, hogy ismerőst lássunk a tankában: az öt sor rendre 5-7-5-7-7 szótagból áll – mint egy hosszabb zárással megtoldott haiku.

Az idő haladtával azonban változtak a „követelmények” is: már a tanka is hosszúnak érződött, és felmerült az igény az érzelmek megjelenítésére is. Így született meg a haiku, az 5-7-5 szótagszámú sorokból álló, természeti képeket megjelenítő versforma a XIV. században.

Bár a haiku kétségkívül a legnépszerűbb műfaj, távolról sem az egyetlen.
Talán személyes kedvencemnek nevezhető a renga, amely tulajdonképpen kalákamunkaként is felfogható – általában több költő felváltva írja az 5-7-5 szótagos sorokat, mely végül egy egységes műként kerül ki az írók kezei közül.

Mitől haiku a haiku?

Talán nem vagyok egyedül azzal, hogy régen azt gondoltam, a haiku egyetlen megkötése a formája: legyen három sora, azok szótagszáma legyen 5-7-5, és meg is volnánk, máris haikuművészek lettünk.

Hagyományosan azonban ennél sokkal több kell ahhoz, hogy az ember haikunak nevezhesse versét. Talán a legérdekesebb: a tradicionális haiku bizony nem rímel. Talán már hozzászoktunk ahhoz, hogy egy versnek rímelnie kell, ez egyáltalán nem volt követelmény a japán költészetben.

Szintén fontos kritérium, hogy a haikuk fő témája a természet. Egy pillanatot, egy érzést próbál megfogni és érzékletesen leírni.
Ilyennel találkozhatunk a magyar művészetben is – a népdalok jellemzően szintén természeti képpel indulnak. Azonban míg nálunk közvetlen utána megjelenik valamilyen emberi, társadalmi kép is, esetleg a „főszereplő” érzései, a haikukban nem fordulhatnak elő a szerző érzései.

A természeti képet erősítve a legtöbb klasszikus haikuban található egy kigo – egy szó, amely az évszakra utal, amiben a vers helyet foglal. Például a nyárra utalhat a rövid éj, a forróság, esetleg a vízesés.

A modern haiku

Minden olyan hasonló költeményt, amely nem felelt meg ezeknek a követelményeknek, egyszerűen senryuunak neveztek. Ezekben a versekben sokkal nagyobb hangsúlyt kaptak a történések és az emberek, hangvételük pedig gyakran szarkasztikus volt.

Persze mára már elmosódtak a határok: a keleti hullámmal és a japán bevándorlókkal együtt terjedt a haikuk rövid, csattanós formája is Európába és Amerikába az 1900-as évek elején, amelyek így már nem csupán japán nyelven születnek.
Magyarországon az első sikereket Kosztolányi Dezső érte el a japán versformával 1931-ben: a méltán híres Nyugat lapjain is több haikufordítást jelentetett meg. De írt hasonló költeményeket Radnóti Miklós, a múlt század egyik legikonikusabb költője is.

A kortárs költők akarva-akaratlanul is belekeverik saját, megszokott stílusukat. Manapság a haikuk gyakran teljesen másról szólnak, akár ironikus, humoros hangvételük is lehet. Az sem ritka, hogy rímelnek.
Már az sem feltétlenül követelmény, hogy 5-7-5 szótagból álljanak a sorok. A kortárs haikuban nem ritka, hogy egy-egy sor „szótaghiányos”, esetleg „túllő a saját keretén”. Hiszen mi más mutatná jobban azt, hogy az ember a pillanatban ragadt, mint az, hogy lebontja a kereteket?

Talán az egyik legérdekesebb felhasználása a haikuknak a társadalomkritika. A tömör forma kiváló lehetőséget kínál arra, hogy olyan komoly témákat foglaljon össze velősen, mint a rasszimus, a háborús félelem vagy a digitalizáció veszélyei. Noha talán nem keleti „találmány”, de a haiku ezen formája már visszajutott Japánba is, ami új lendületet adott a fiatal íróknak és reformereknek egyaránt.

Ennyi érdekesség után pedig kinek ne támadna kedve tollat ragadni a kezébe?

Hideg éjszaka.
Gépénél punnyad, ásít,
Mégsem fekszik le.