Az idei évben is megrendezésre került a Koreai Filmfesztivál. Már-már hagyománnyá vált, hogy minden évben néhány barátommal elmegyünk, hogy a szokásos hollywoodi filmeken túlra tekintsünk ki. Most pedig úgy döntöttem, hogy kedvcsináló gyanánt bemutatom néhány kedvencemet az elmúlt évekből!

A cikk témáját képző filmet tavaly, 2024-ben választottuk.
Ennek többek között az az oka, hogy már korábban hallottam a film alapját képző valós történetről, Park Chung-hee 1979-es merényletéről, és kíváncsi voltam, hogyan dolgozzák fel ezt a máig forró témának számító esetet.
És ha azt kérdezitek, hogy megérte-e: azt kell mondanom, hogy abszolút! Ha érdekel, miért, tartsatok velem ebben a cikkben!

A Koreai Kulturális Központ rendezi minden év őszén (október táján) a koreai filmek népszerűségének növelését célozva. Az általában péntektől-péntekig tartó fesztiválon a budapesti Corvin Moziban kedvezményes jegyáron (általános jegyár 2000 Ft; nyugdíjasoknak, pedagógusoknak és diákoknak 1500 Ft) tekinthetők meg koreai gyártású filmek különböző témákban (az elmúlt években sajnos vidéki vetítés nem volt, azonban a Fesztivál járt korábban Debrecenben, Szegeden és Pécsett is).

A nyitó- és zárófilmet leszámítva általában négy témába sorolhatók a bemutatott alkotások:
— Friss: ezen filmek új készítésűek, többségük aktuálisan a koreai mozikban is fut; azonban nem kapnak akkora nemzetközi hírverést, hogy Magyarországon is bemutassák őket.
— Arcok: minden évben egy-egy másik jelentős koreai filmkészítő munkásságát veszik górcső alá, a legsikeresebb filmjeit láthatjuk.
— Fókusz: általában egy-egy érdekes téma kerül a fókuszba, mint például idén a környezetszennyezés, vagy a 2019-es történelmi filmek.
—Extra: ide általában mélyebb, elvontabb művészfilmek, illetve rövidfilmválogatások kerülnek.

Ennyi bevezető után következzen is a film!

Mint említettem, a film valós történeten alapul: 1979. október 26-án a Koreai Központi Hírszerző Ügynökség (KCIA) igazgatója, Kim Jae-gyu fejbelőtte a 18 éve katonai diktatúra élén álló elnököt.

A szereplők – bár nem egyeznek meg teljes mértékben a valós alakokkal –, hasonlósága egyértelmű. Mind a beosztás, mind a múltjuk, de még a kinézetük is szinte egy az egyben megfelel a történelmi személyeknek.
Filmünk főszereplője az előbb említett KCIA igazgató, Kim Gyu-pyeong; Park elnök; valamint az elnök biztonsági szolgálatának vezetője, Gwak Sang-cheon. Ezen kívül fontos szerepet kap még a KCIA korábbi igazgatóján Kim Hyong-ukon alapuló Park Yong-gak karaktere is.

Természetesen, ahogy már a cím is sejteti, a filmvégi gyilkosság gyakorlatilag nem kérdés; az első jelenetekben előre is vetítik a történteket, majd elsötétül a kép – tulajdonképpen a film által feltett kérdés nem is az, hogy sikerül-e meggyilkolni az elnököt. Amire választ kapunk, az az, hogy mégis miért tette ezt az igazgató, kinek ráadásul közeli barátja volt az elnök.
Erre pedig a gyilkosság előtti 40 nap eseményeit használja fel a forgatókönyvíró, amely remekül illusztrálja a korabeli nemzetközi helyzetet.

Az alábbi bekezdésekben a film cselekményének elejét mutatom be, némileg spoileresen – így ha ez zavarna, nyugodtan ugorj a „Vélemény” alcímhez, a cikk onnantól komolyabb spoilerek nélkül folytatódik.

Mint azt az előbb is említettem, az in medias res-jellegű előrevetítés után a merényletet megelőző 40 nap elejére kerülünk: itt egy amerikai tárgyaláson találjuk magunkat, ahol a KCIA korábbi igazgatója, Yong-gak az anti-demokratikus elnök ellen tanúskodik. Véleménye szerint az elnöknek mihamarabb távoznia kell megbízatásából.
Azt is megtudjuk, hogy az Egyesült Államok védelmében arra készül, hogy memoárt írjon az elmúlt közel 20 évről: a forradalomról, a katonai puccsról, magáról az elnökről, és természetesen saját emlékeiről.

Miután mindez megjelenik mind az amerikai, mind a koreai újságokban, az aktuális igazgató, Gyu-pyeong felkeresi az elnököt a rezidenciájában, ahol heves szóváltásba bocsátkozik az elnök biztonsági főnökével, Sang-cheonnal is – csak úgy tapintani lehet a kettejük közötti feszültséget.
A vitából azonban nyertesen keveredik ki: az elnök a békés megoldást választja, amely szerint Gyu-pyeong Amerikába utazik, hogy megszerezze az említett memoárt – még mielőtt az nyilvánosságra kerülne -, és meggyőzze a korábbi igazgatót, aki szintén jó barátja, hogy térjen vissza békében Koreába. Korábbi igazgatóként sok értékes információ tudatában van – olyanoknak is, mint például hogy a KCIA (ami a cselekmény alapján a mi ÁVH-nkhoz hasonló szervnek tűnik) felett is van egy titkos szervezet – vagy talán csak egy ember – aki az elnök bizalmasa.

Az igazgató elintézi, hogy elődje visszatérhessen Koreába, viszont a biztonsági főnök sem tétlenkedett: elkezdett szervezkedni a KCIA igazgatója ellen, saját híveket szerezni a „vezetésben”, az elnök bizalmi körébe őket beépíteni s másokat kitúrni.
A komolyabb konfliktust az okozza, hogyan kívánnak a busani lázadókkal szemben fellépni: a biztonsági főnök (és később a biztonsági parancsnok is; aki egy katonatiszt, nem az elnök védelméért felelős közvetlenül – a két titulus hasonlósága összezavaró lehet) erővel kívánja leverni ezt a felkelést, miközben a KCIA igazgatója békésebb megoldáson dolgozik: azonban hiába, nem válik be, komoly problémák vannak. Erre hivatkozva egyre inkább kihagyják a reggeli „stand-upokból”.
A bizalmatlanságot az is megalapozza, hogy kiderül, az elnök irodáját bepoloskázták az amerikaiak, mindezt a KCIA tudtán kívül. Amerikai oldalról is egyre erősebben látszik az az igény, hogy az elnöknek mennie kell, és ezt leginkább az igazgatóval közlik különféle fórumokon, aki talán egyre inkább efelé hajlik.

A továbbiakban egész kémfilmes történet alakul ki, két (egyre inkább nyíltan) egymás ellen dolgozó fél, néhány csavar, bravúros árulás, majd a végén természetesen eljutunk oda, amit az elején is láttunk: az elnök gyilkosságához (ami viszonylag pontosan lett ábrázolva a valósághoz képest).
Mindezek után a film röviden bemutatja, mi történt valójában, melyik szereplőt ki inspirált a valóságból. Megjelenik néhány kép és hangfelvétel a valódi ügyből, megtudjuk a sorsukat majd röviden a „jövőt” is. A film már csak egy, némileg homályos jelenetre tér vissza.

A film után mindig felkérnek minket az értékelésre – és szinte kérdés nélkül jelöltük meg a 9-10-eseket a szavazócetlin.

Szinte folyamatosan a cselekmény hatása alatt álltunk. Egymást váltották a gyors, akciódús és a lassabb, elmélkedésre időt adó jelenetek, amik remek dinamikát kölcsönöztek a filmnek. Csavarokkal is jócskán megtöltötték a forgatókönyvet, de – mint ahogy az várható is a valós történeteken alapuló alkotásoknál – nem „tolták túl”, sosem volt az az érzésem, hogy a semmiből húztak elő valamit.

Amit mindenképpen ki kell emelnem: néhány régebbi ázsiai filmet elnézve kialakult bennem az a sztereotípia, hogy a képi világ valahogy nem működik náluk. Valami mindig hibás, kicsit kilóg a lóláb, vagy éppen csak túl van tolva.
A fejlődő tendencia azonban egyértelmű – itt már nem szórakoztak, igen komoly látványterv állhatott készen. Persze, talán még nem tökéletes, de már bőven eléri az amerikai filmek megszokott színvonalát.

Ha valaki nyitott a fentebb ecsetelt kémfilmek és drámák felé, teljes szívemből tudom ajánlani ezt a politikai thrillert!

források:
https://en.wikipedia.org/wiki/Assassination_of_Park_Chung_Hee
https://en.wikipedia.org/wiki/Koreagate