Az animék sorsa a magyar televízióban

Japánban régóta nagy médiaforrás az anime, mely a televíziók minduntalan programjaként betölti a csatornákat. Az évezred fordulóban a műfaj kitört a szigetországból, behálózta Amerikát, majd Európa jelentős részét. Magyarországon a 2000-es évek elején jelentek meg szinkronizáltan ezek a rajzfilmek, majd később hatalmas médiavitákat eredményezett a műfaj, míg teljesen el nem tűnt a csatornákról. Manapság már csak streaming platformokon vagy rajongók által feltöltött online videómegosztó portálokon találkozunk feliratozott animékkel, de sokan felteszik a kérdést: Miért nem bírja el az animéket a magyar média? Erre keresek ma választ nektek egyetemi tanulmányaim és a szakmám szerint. Figyelem, tudományos szöveg következik!

Mielőtt belefognék a téma boncolgatásába, fontosnak tartom definiálni, jelen esetben mit jelent az anime fogalma.

Az anime az angol nyelvből átvett animation szóból származik, melyet a japánok a mindennapi életben lerövidítettek, végül pedig a Nyugati társadalmak a szigetországból származó animációs filmekre, sorozatokra aggatta eme kifejezést. A valóságban viszont az anime nem csak a japán sorozatokat foglalja magába, hanem minden létező animációs produkciót, mint mondjuk a kilencvenes évek híres Chip ’N Dale sorozatát vagy a magyar Vuk rajzfilmet.[1] Ebből kifolyólag Japánban a felnőtteknek szóló, rajzolt sorozatok és a tipegő gyerekeknek gyártott mesék is anime címszó alatt futnak. Magyarország tömegmédiája olyan elemekre épül, ahol a felnőtt nem néz rajzfilmet, a gyerek pedig nem néz sorozatot, és így a kulturális különbségek végeláthatatlan nézeteltérésekhez vezetett.

Magyarország tömegmédiáját főként az Európán belüli történelem és az ezekből adódó társadalmi elvárások befolyásolták. Ebből kifolyólag a médiánknak vannak olyan szegmensei, amiket a nép – főleg az idősebb generáció – nem tűr el. Ilyen például a másság elfogadása. Nem feltétlen szexuálisan kell értelmezni ezt a kifejezést, noha az animéknek van erre irányuló része is. A magyar televízióban amerikai, török vagy hazai sorozatot sugároznak, mert ezeket még be tudja fogadni a magyar ember. Még így is, valószínűleg te is tapasztaltad már, hogy az ismeretségi körödben panaszkodtak, mennyi fekete szerepel egy sorozatban, vagy a színészek miért játszák túl a szerepüket. Amíg az amerikai tömeggyártmányok világmegváltó tervekkel igyekeznek minden kultúrának megfelelni, addig a japán sorozatok világa japánoknak készül. Ebből kifolyólag az animék nem fogják vissza magukat, és bővelkednek olyan elemekben, amiket Magyarországon nehezen fogadnak be az emberek. Ilyen például a rajz és az erotika keveredése.

A Maya, a méhecska volt az első anime, amit Magyarországon vetítettek.

Ugyanilyen jó példa a médiaerőszak. Ugyan a magyarok többsége szereti hírekben a megbotránkoztató dolgokat látni, illetve nézni a még botrányosabb életű celebeket valóságshow-k formájában, az erőszakot gyakran nem tűrik meg. Mióta van médiaerőszak, azóta van panaszkodás is. A magyar média történelmében a 1990-es években volt hatalmas botrány a televízióban szereplő erőszak miatt, most viszonylag csendes korszakát éljük a ciklusosan visszatérő hidegháborúnak. 2003-ban az ICM Research Ltd kutatása alapján a részt vevő európai országok 73%-a úgy vélte, hogy a képernyőn látható erőszak a társadalomban megjelenő erőszak egyik kiváltója (Navarro és Riddle, é. n.). Abba most nem mennék bele, hogy a médiaerőszak pontosan milyen módon és hogyan érinti a befogadót, az viszont bizonyos, hogy ez merőben hozzájárult az animék száműzetéséhez a magyar televízióban.  

Mert a fentebb említettek alapján kijelenthetjük, hogy Magyarországon is él az a felfogás: ami rajzolt, az csak gyerekeknek szólhat.[2] Később Magyarország is csatlakozott az animék jogainak megvételéhez megannyi európai ország mellett. Jean-Marie Bouissou kutató az animét, mint jelenséget „a túlzás, az összecsapás, a kiegyensúlyozatlanság és a nyílt érzékiség esztétikájának” nevezi. Könyvében azt is kifejti, hogy a Nyugati társadalmaknak azért lehettek és lehetnek a mai napig ennyire vonzóak az animék, mert „tisztán élvezeti cikkek”, vagyis olyan jutányos áruszórakoztatási formák, amelyeket csupán élvezni kell.[3] Amikor megjelentek az ezredfordulón az első animék, mint a Maya, a méhecske és a Múmin[4], a befogadók visszajelzése pozitív hangvételű volt. A média erre felbátorodva behozta a Japánban nagy sikernek örvendett adaptációkat, mint a Sailor Moon, a Dragon Ball, az InuYasha, a Naruto, a Full Metal Alchemist és társai. A szülők bátran ültették le a tévé elé a gyerekeiket, mert abban a hitben voltak, hogy a rajzolt sorozatok mesék.

1998-1999-ben nem csak a Sailor Moont, de a Dragon Ball-Z című művet is betiltotta az ORTT (Országos Rádió és Televízió Testület), és több mint 8 millió forintnyi pénzbírságra ítélte az RTL Klub kereskedelmi televíziót a sorozatok sugárzásáért.[5] Addigra a sorozatok már 150 rész fölött tartottak. A rajongók kiakadtak, a nép és a testületek viszont fellélegeztek. A betiltás oka az animékben szerepelt erőszak volt, ami a hivatalos közlemény szerint „súlyosan ártalmas a nézőkre”. Később a rajongók által szervezett tüntetések és petíciók azt eredményezték, hogy az animék visszakerülhettek a képernyőre, de csak éjjel 11 és reggel 5 között vetíthették, a felnőtt sorozatok és filmek idősávjában.[6] Az engedmény ellenére a testületek továbbra is kiálltak és a mai napig kiállnak ama kijelentés mellett, hogy az animék nincsenek jó hatással a gyerekek fejlődésére, melyet a betiltás után több öngyilkossági kísérlet is bizonyított.

Ugyan az RTL Klub, majd később a Minimax alatt futó Animax kiállt a japán sorozatokért és rajongóiért, a testületek, a megannyi szülő és büntetések hatására végül 2010-re minden létező anime megszűnt a televíziókban. Felkerestem az RTL-t, hogy tervezik-e befejezni és sugározni a korábban megvett jogokkal rendelkező, fiókba söpört animéket, de azt felelték, hogy nem áll szándékukban elővenni a repertoárt. Az animék magyar televízióban való bukását tehát a kulturális különbségek és az országban évtizedek alatt kialakult médiatörvények okozták. A médiát mindig a közönség befolyásolja és alakítja, és amíg a magyarok többsége nem tudja alfajokra bontani az animét – csak úgy, mint a filmeket szokás –, és nem tud a keleti kultúrára nyitott lenni (mely a belénk nevelt rasszizmusra vezethető vissza), az animék se lesznek képernyőn.

Források:

[1] http://acta.bibl.u-szeged.hu/68506/1/2009_pillanatfelvetelek.pdf 286. o.

[2] Kálmos Borbála: Az erőszakosság relativitásának elmélete. http://www.
mediakutato.hu/cikk/2003_04_tel/0l_eroszakossag_relativitasanak/05.html

[3] Jean-Marie Bouissou: Japan’s Growing Cultural Power: Manga in France. In: Reading Manga: Local and
Global Perceptions of Japanese Comic. (Eds. Jaqueline Berndt – Steffi Richter) Leipziger Universitätsverlag,
Leipzig, 2006. 149–165. 149–155; Jaqueline Berndt: Permeability and Othering: The Relevance of ‘Art’ in
Contemporary Manga Discourse. In: Approches critiques de la penseé japonaise du XXe siècle. (Ed. Livia
Monnet) Les Presses de l’Université de Montréal, Montréal, 2001. 349–375. 351

[4] http://acta.bibl.u-szeged.hu/68506/1/2009_pillanatfelvetelek.pdf 287.o

[5] Vágvölgyi B. András: Tokyo Underground 163. o.

[6] Vágvölgyi B. András: Tokyo Underground 163. o.